Tavaszi koncertkörútjának budapesti tájékoztatóját rendhagyó módon azzal kezdte, hogy örömében összecsókolt mindenkit. Aztán szeleburdin kiosztott köztünk egy-egy pohár ásványvizet, és lehuppant velünk szemben egy székre.

– Prégo, kérdezzenek! – kacagott megrökönyödésünket látva, és megrázta derékig érő, loknis, barna haját: – Hogy tetszik az új frizurám? A múltkori frufrusat nagyon nehéz volt rendben tartani. Folyton belekapott a szél, úgy néztem ki, mint egy rajzfilmfigura – nevetett, de a szeme sarkából alig titkolt hiúsággal figyelte, egyetértünk-e a döntésével. Buzgón helyeseltünk, és úgy tűnt, ezzel teljesen lefegyvereztük. – Tudom, a múltkor azt ígértem, legközelebb platinaszőke leszek, mint Marilyn Monroe, de kérek még egy kis időt! Felpróbáltam egy szőke parókát, és szörnyen állt – vágott egy csitris grimaszt, és pergett tovább a nyelve, mint a rokka. Közben hevesen gesztikulált, mint általában a déliek. Mit mondjak, nem irigyeltem a tolmácsát. Azért lassan mi is szóhoz jutottunk.

– Hogy van a puli, amelyet a Dáridó műsorában kapott?
– Ó, a Mili? Akkora lett, mint ez a dohányzóasztal, a szemébe lóg a szőre, és rettentő melege van Buenos Airesben.
– Ez lesz a tizennegyedik koncertje. Elfáradt?
– Cseppet sem! – mosolyogva nyugtat meg, és végignézve rajta, valóban üdének, kipihentnek látszott. Ja, kérem, huszonhárom éves! – Feldobnak a koncertek. Nagyszerű érzés látni, mennyire szeretnek az emberek. Még a prágaiak is úgy csápoltak, hogy öröm volt nézni, pedig úgy tudtam, hogy visszafogott, északi típusok. Izraelben pedig felugráltak a színpadra a fiatalok, úgy kellett őket visszadobálni a nézőtérre.

– Minek tartja magát: színésznőnek vagy énekesnőnek?
– Mindkettőnek. Másfél éve megfogadtam, hogy énekesnőként is fejlesztem magam, hiszen minden adottságom megvan hozzá. Gyerekkoromban zongorázni tanultam, és tizenöt évesen már egy híres uruguayi énekkarban énekeltem.
– Második albuma, a Tu veneno Magyarországon platinalemez lett. Mi a titka a sikerének?
– Az, hogy ez a zene belőlem fakad. A dalok szövegét én írom, tehát a saját gondjaimról, örömeimről, bánataimról szólnak. Mostanában zenét is szerzek. Állandóan hordok magamnál diktafont, és ha eszembe jut egy dallam, ráéneklem. Egyébként mindenevő vagyok. Imádom Sade-et, de kedvelem a Beatlest, és rajongok Jimmy Hendrixért is. Hogy a latin salsáról, és más ritmikus zenékről ne is beszéljek!
– A színészmesterségért semmit sem kell tennie?
– Ráfoghatjuk. Nyolcéves korom óta játszom, már a templomi színjátszó körben is szerepeltem. Emlékszem, a papok hogy megütköztek, amikor bérmálkozás után egy félbolond cselédlányt alakítottam miniszoknyában, harsányan kifestve. Már akkor se voltak gátlásaim.
– Mégis azt nyilatkozta, hogy rágja a körmét, és hetente pszichológushoz jár. Ezek szerint szorong egy kicsit?
– Először is, már nem rágom a körmöm, bár a kezemmel rengeteg bajom van – bohókásan megforgatja őket maga előtt. A körmei tövig levágva. – De az igaz, hogy jártam terápiára. Mindenkivel előfordul, hogy nem tudja egyedül megoldani a gondjait. Az utóbbi években annyi benyomás ért, és hiába írtam le ezeket, nincs időm feldolgozni. Pár évvel ezelőtt, amikor a Vad angyal készült, túl sokat dolgoztam, és óriási nyomás volt rajtam. Hirtelen jött a hírnév. Mérlegelnem kellett, mi fontos nekem. Ebben segített a pszichológus. Végül az öröm oldalára billent a mérleg. Rájöttem, hogy a színészetnek köszönhetek mindent. És arra is, hogy azért érdemes csinálnom, mert másokat boldoggá tesz. Én pedig nagyon szeretek örömet okozni. Argentínában manapság mindenki tablettákat szed depresszió ellen. Én inkább kibeszélek magamból mindent.

–Ellentmondás van az ön lazasága és az elszántsága között, amellyel a karrierét építi. Ezt saját maga is érzi?
– Persze, de másképp nem megy. Manapság mindenki kőkeményen megdolgozik azért, hogy vigye valamire. Nem tehetem meg, hogy ágyban maradjak délig, mert hív a kötelesség. Többek között ezt a következetességet erősíti bennem a pszichológus. Szerencsére, egyáltalán nem esik nehezemre. Fiatal lány korom óta, mióta Uruguayból átjöttem Argentínába, rákényszerültem, hogy egyedül boldoguljak. Az is előfordult, hogy alig volt mit ennem. Középosztálybeli családból származom, édesanyám fodrásznő, apám matrackészítő. Nálunk azt tartják, hogy a munka nemesít.
– Kihez szeretne hasonlítani?
– Nem is egy példaképem van. Például Michelle Pfeiffer vagy John Malkovich. Őt imádom. Legszívesebben magammal vinném Argentínába. Amikor találkoztunk, fel is ajánlottam neki, de sajnos azt válaszolta, hogy elkéstem.
– Tavaly szakított a barátjával. Hat évi együttjárás hosszú idő. Betöltötte azóta valaki a helyét?
– Nem megy az olyan könnyen! Bár Argentínában ez senkit nem zavar, rögtön összeboronálják az embert valakivel, ha facér.

– Mi van a filmmel, amelynek a főszerepére felkérték?
- Idő hiányában elhalasztottuk a forgatást. Most az új lemezem és a koncertek a legfontosabbak, és bár senki sem kért rá, megint írok egy forgatókönyvet. Ez sem az az érzelgős szappanopera, amelyek előtt az emberek szipognak, azokat nem csípem. Inkább humoros, pergő, fiatalos történet. Persze, ebben is a jó meg a rossz küzd egymással, és a végén a jó elnyeri méltó jutalmát, egy szépfiút. De még alakul, és úgyis átírják a szakemberek.
– Melyik szerepet játszaná el legszívesebben?
– Inkább a rosszat. Az izgalmasabb feladat.
– Úgy tudom, saját maga tervezi a fellépőruháit.
– Úgy van. Szeretnék meglepetést okozni!

Hát ebben nem volt hiba. A koncert estéjén a nézőtéren számtalan piros baseballsapkás kis Mili várta, hogy a Vad angyal megjelenjen a színpadon. És amikor a vadóc helyett megjelent egy gyönyörű, szexis díva, piros bőrnadrágban, kakastollakkal a vállán, és hastánccal kísérte a ,Tu veneno vérpezsdítő ritmusát, a közönségből soraiból az elismerés sikolya hallatszott. Meglett férfiak és komoly üzletasszonyok rázták a szambára, és csápoltak önfeledten.